"LAP"-vallás

2014.02.27 14:55
 

Az alábbi írás elgondolkodtató, ha van időd, ajánlom figyelmedbe.

 
 

Hang nélkül, füst nélkül lángoló napszínű oszlop lüktetett a talaj fölött, egy méterre se az öregtől. 
- ... és add a világnak úgy, amiképpen néked adatott – hangzott egy szelíd hang a fényből -, add mindeneknek, kik vágyják az igazságot, honnan jövénk, mi létünk értelme, s mely irányt követendjünk útban örökkévaló otthonunkba.
Pár méterre a remetétől megtorpantunk, lenyűgözött a látvány. Életemben egyetlenegyszer láttam ilyen ragyogást, évekkel korábban. Akkor kápráztatott el egy véletlen felvillanása annak, amit még a mai napig is csak úgy tudok megfogalmazni: szeretet. Ez a fény itt, ami most láttunk, ugyanolyan volt, olyan sugárzó, hogy mellette a világ lábjegyzetté töpörödött, jelentéktelen, mellékes megjegyzéssé. 
A következő pillanatban a fény eltűnt. Ahol láttuk, most a földön aranyszín lapok hevertek, szépen formált betűkkel teleírt kézirat. 
A remete némán, csukott szemmel térdelt, nem vett tudomást rólunk. 
Leslie odalépett, lenyúlt a fénylő lapokért, felszedte őket.... 
Azt hittük, rúnákat vagy hieroglifákat fogunk látni, de magyar szavak álltak a kéziratban. Hát persze, gondoltam. Az öreg franciául olvasná őket, egy perzsa meg farsziul. Így kell lennie ennek a megvilágosodással – nem a nyelv számít, csupán az, hogy a gondolatok kapcsolatba kerülhessenek egymással. 
Fény-teremtmények vagytok, olvastuk. Fényből érkeztek, fénybe fogtok távozni, és minden lépéseteket örök létezésetek fénye kíséri. 
Leslie lapozott. 
Saját választásotok szerint tartózkodtok most egy magatok teremtette világban. ami szívetek vágya, az válik valóra, és amilyenekké lenni törekedtek, olyanokká lesztek. 
Ne féljetek, ne rettentsen benneteket a sötétség, puszta látszat az, sem a gonoszság, csalóka látomás az, sem a halál, üres köpeny az. Csupán ti állítottátok magatok elé mindezeket próbatételekként. Fenőköveknek választottátok őket, általuk élesítitek, edzitek szellemeteket. tudnotok kell, hogy mindig és mindenhol veletek van a szeretet valósága, és gyarapodó tudásotokat használva bármelyik pillanatban hatalmatokban áll változtatni a világotokon. 
És így folytatódott, sok száz oldalon át. Döbbenten lapozgattuk, bele-beleolvastunk. 
Formákat teremtő élet vagytok. Kard vagy az évek terhe éppúgy nem okozhatja halálotokat, mintha egy szobából egy másikba mennétek át. Minden egyes szobában újabb mondanivalót tanultok, hogy mondhassátok, minden egyes átjáróban újabb dalt, hogy dalolhassátok. 
Leslie rám nézett, csillogott a szeme. Ha ez az írás így hat ránk, huszadik századi emberekre, micsoda hatása lenne azokra, akik ebben a században élnek, hányadik is lehet ... a tizenkettedik! 
Megint a kéziratba mélyedtünk. semmi rituális szöveg, sehol semmi szertartásrend, sehol egyetlen átok, könyörgés tüzes mennykövekért az ellenség fejére, elpusztításukért, egyetlen katasztrófa-beígérés sem a hitetleneknek, sehol egy könyörtelen Attila-isten. Említés sem tétetik templomokról, papokról, rabbikról vagy gyülekezetekről, zsolozsmákról, miseruhákról, megszentelt ünnepekről. Ez az írás szeretettől áthatott belső énünknek szólt, csak ennek a belső lénynek. 
Ha ezek a gondolatok ebben a században elterjednek, gondoltam, és ráébresztik az embereket, hogy felül lehet emelkedni hiteken, felismerik a szeretet hatalmát és nem lesz többé rettegés. Kimaradhat a sötét középkor a történelemből! 
Az öregember kinyitotta a szemét, most meglátott bennünket, de félelem nélkül nézett ránk, mintha már végig elolvasta volna a kéziratot. Rám pillantott, aztán a tekintete hosszan elidőzött Leslien. 
- Én Jean-Paul Le Clerc vagyok – szólalt meg. Ti meg angyalok. 
Meglepetésünkben megnémultunk, az öreg pedig vidáman elnevette magát. – Láttátok a Fényt? – kérdezte. 
- Itt az üzenet – nyújtotta feléje a feleségem a kéziratot. 
- A megvilágosító sugalmazás, igen. – Úgy hajolt meg Leslie előtt, mintha emlékezne rá, mintha legalábbis leslie biztosan angyal volna. – Aki kész olvasni, megtudja belőle az igazságot, aki megfogadja, életet ad annak. Gyermek voltam, amikor a Fény megígérte, hogy azon a napon, amikor ti megjelentek, megkapom a kéziratot. megvénültem mire csakugyan megérkeztetek, és megjött az írás is. 
- Meg fogja változtatni a világot – mondtam. 
Furcsán nézett rám. – Nem. 
- De hát azért kaptad őket... 
- Próbatételként kaptam – felelte. 
- Próbatételként? 
- Messze földeket bejártam – nézett ránk -, százféle hit írásait tanulmányoztam Kínától a magas északi tájakig. És a sok olvasás ellenére megtanultam egyet-mást. Minden vallás fényárban kezdődik. De a fényt csak a szívek őrzik tartósan. Pergamenlapok nem képesek megőrizni. 
- De hát itt vannak, a kezedben tartod őket... – mondtam. - Olvasd! Gyönyörű! 
- Amit a kezemben tartok, az csupán pergamen – felelte. - Ha ezeket a szavakat a világ tudomására hozod, azok, akik már ismerik a bennük foglalt igazságokat, örömmel és megértéssel fogadják majd. Csakhogy mielőtt útjukra bocsátanánk ezeket a lapokat, nevet kell adnunk nekik. És ez a vesztüket fogja okozni. 
- Ha egy szépséges dolognak nevet adunk, ezzel a vesztét okozzuk? 
Meglepetten nézett rám. – Nem, a dolgokat elnevezni általában nem rejt veszélyeket. De ha ezeknek az eszméknek nevet adunk, ezzel új vallást alapítunk. 
- Miért? 
Mosolyogva kezembe nyomta a kéziratot. – neked adom...? – kérdően pillantott rám. 
- Richard. 
- Én ezeket a lapokat, amelyeket magától a Szeretet Fényétől kaptam, ezennel neked adom, Richard. Akarod-e te is továbbadni, a világnak, az embereknek, akik vágynak rá, hogy megismerjék, amit e lapok tudatnak, nekik, akik nem részesülhettek a kegyben, hogy itt legyenek, amikor a megvilágosító sugalmazás érkezett? Vagy meg akarod tartani őket egyedül magadnak? 
- Természetesen tovább akarom adni Őket! 
- És milyen nevet fogsz adni az adományodnak? 
Vajon hová akar kilyukadni, csodálkoztam. – Fontos ez? 
- Ha te nem adsz neki nevet, majd adnak mások. Úgy fogják hívni: Richard könyve
- Értem. Jó. Elnevezhetem bárminek..., mondjuk, Lapoknak. 
- És gondozni is fogod majd a Lapokat? Vagy elnézed, hogy mások szerkesztgessék, amit nem értenek, megváltoztassák, kihagyják belőle, ami nem tetszik? 
- Dehogy! Egyetlen szót sem szabad megváltoztatni! Hiszen a Fénytől valók! Semmi változtatás nem lesz! 
- Biztos vagy benne? Egy-két sort se fognak megváltoztatni, ha alapos ok van rá? “Ezt így nem fogják megérteni”, “Ezzel megsérthetünk valakit”, “Az üzenet nem világos”? 
- Nincs változtatás! 
Kérdően felhúzta a szemöldökét. – És ugyan ki vagy te, hogy ennek érvényt is szerezhess? 
- Itt voltam, amikor az üzenet érkezett – vágtam rá. – A saját szememmel láttam, ahogy a kézirat megjelent! 
- Szóval – mondta lassan – te lettél A Lapok őrizője? 
- Nem feltétlenül kell nekem lennem. Ha megígéri, hogy nem változtat az üzeneten, akárki is lehet. 
- De valakiből csak lesz A Lapok őrizője? 
- Lehet. Gondolom, igen. 
- És ezzel létrejött a laphívők rendje. Mindazok, akik az életük árán is meg akarnak óvni egy gondolatrendszert, óhatatlanul a rend tagjává lesznek. Csakhogy minden új rend, minden új szervezet változás. Változás, mely világunk eddigi rendjének végét jelenti. 
- A Lapokon semmi nincs, ami bárkit vagy bármit fenyegetne – mondtam. – Szeretetet hirdetnek meg szabadságot. 
- A szeretet meg a szabadság a félelem meg az elnyomás végét jelenti. 
- Hát persze – vágtam rá ingerülten. Mire akar ez a vénember kilyukadni? És Leslie miért nem szól egy szót sem? Ő nem úgy látná, hogy ez... 
- Akik hasznot húznak a félelemből meg az elnyomásból – mondta Le Clerc -, gondolod, ők is örülnek majd a Lapoknak? 
- Azt nem hiszem, de csak nem hagyhatjuk, hogy ez a ... Fény ... kárba vesszen? 
- Ígéred, hogy óvni fogod a Fényt? – kérdezte az öreg. 
- Természetesen! 
- És a többi laphívő, a barátaid, ők is óvni fogják? 
- Igen. 
- És ha a félelem és az elnyomatás haszonélvezői meggyőzik a királyt, hogy országa vesztére törtök, ha megrohanják a házatokat, ha karddal rontanak rátok, akkor hogyan fogjátok megvédeni a lapokat? 
- Elmenekülök előlük! Megmentem a Lapokat! 
- És ha üldöznek, elfognak, sarokba szorítanak? 
- Ha harcolnom kell értük, hát harcolni fogok – fogadkoztam nekihevülten. – Létezik fontosabb is az életnél. Vannak eszmék, amelyekért érdemes akár meghalni is. 
Az öregember nagyot sóhajtott. – És így kezdődik majd a Nagy Lapvédő Háború – mondta szomorúan. – Vértek és kardok, pajzsok és lobogók, paripák és gyújtogatás, vértől csatakos utcák. A háború hosszú lesz és pusztító. Lelkes hívők ezrei fognak csatlakozni hozzátok, mit ezrek, tízezrek! Harcra készek, erősek, merészek. Ám a Lapok eszméin felbőszül minden uralkodó, aki megfélemlítés és szellemi sötétség által tartja fenn a hatalmát. Tízezrek támadnak majd rátok. 
Végre derengeni kezdett, mit is akar mondani nekem Le Clerc. 
- Hogy megismerjenek benneteket – folytatta -, és ti is felismerhessétek egymást, szükségetek lesz egy jelképre. Mit fogtok jelképül választani? Mi leng majd a lobogótokon? 
Nőtt bennem az aggodalom, de még nem adtam fel. 
- A Fény jelét – vágtam rá. – A láng. 
- És így leend – mondta, mintha egy még megíratlan történelemkönyvből olvasna fel hangosan -, hogy Frankhon földjén összecsap A Láng Jele A Kereszt Jelével, és a Láng kerekedik felül, dicső győzelmet arat, és a Kereszt városaiból néhányat porrá éget. Hanem azután a Kereszt szövetkezik a Félholddal, és egyesült seregeit özönölnek délről és keletről és északról is, százezer állig felfegyverzett harcos tör rátok, nyolcvanezretekre. 
Álljon meg a menet, akartam közbeszólni. Már tudtam, mi következik. 
- És a Kereszt minden egyes meggyilkolt katonájáért és a Félhold minden egyes lemészárolt harcosáért, akiket a nagyszerű ajándék védelmében megöltetek, száz ember gyűlöl meg benneteket. Apjuk, anyjuk, feleségük, lányaik, fiaik és barátaik, mind gyűlölni fogják a lapvédőket és a nyomorult Lapokat, hiszen szeretteiknek meg kellett halniuk miattuk, és minden lapvédő gyűlölni fog minden keresztényt meg minden átkozott Keresztet, minden mohamedánt meg minden átkozott Félholdat, mivel azok meg az ő szeretteik pusztulásának okozói. 

 


- Nem! – kiáltottam. Igaz volt minden szava. 
- És a Nagy Háború idején oltárok épülnek, katedrálisok égretörő tornyai emelkednek majd a Lapok tiszteletére. Akik fejlődésre, a megismeréssel járó megértésre vágytak, azon veszik majd észre magukat, hogy újabb babonaságok, újabb tiltások kötik gúzsba szellemüket: Harangok és jelképek, előírásos mozdulatok és kántálás, szertartások, imák, ornátusok, tömjénfüst meg perselyekbe hullajtott aranypénzek. Arany, még pompásabb templomokra, arany a kardokra, a nem hívőket megtéríteni, a lelküket megmenteni. 
- És arra is kell majd arany, Lapok első őrizője, hogy ha meghalsz, megformálják belőle a képmásodat. Hatalmas szobrokat, óriási freskókat, festményeket kell alkotni, hogy a halhatatlan művészet őrizze e magasztos pillanat emlékét... 

Nem! gondoltam. Lehetetlen! 
Csakhogy nem lehetetlen volt, hanem elkerülhetetlen. 

 


- Ha ezeket a lapokat a világ tudomására hozod, újabb hatalmas vallás támad, újabb papság, újabb Mi és újabb Ők, újabb gyilkos ellentét. Mához száz évre milliónyi áldozata lesz e szavaknak, amelyeket most a kezünkben tartunk; mához ezer évre sokszor tízmilliónyi. És mindez ezek miatt a lapok miatt. 
Az öregember hangjában nem csengett keserűség, sem cinizmust, sem elkeseredést nem lehetett benne felfedezni. Okulva azon, amit egy hosszú létidő során tanult, Jean-Paul Le Clerc bölcs nyugalommal egyszerűen tudomásul vette a tényeket. 
Leslie megborzongott. 
- Tegyem rád a zekémet? - kérdeztem. 
- Nem, köszönöm – mondta. – Nem a hidegtől van. 
- Nem, nem a hidegtől – bólintott Le Clerc. Lehajolt a tűzhöz, felvett egy üszkös gallyat és az aranyszín lapokhoz érintette. – Mindjárt megmelegszel. 
- Ne! – elrántottam a lapokat. - Elégetnéd az igazságot? 
- Az igazságot nem lehet elégetni. Bárki, aki keresi, mindig fellelheti – felelte az öregember. – Csak ezeket a lapokat lehet elégetni. Rajtatok áll, választhattok. Akarjátok, hogy a laphit legyen a következő vallás a világon? – Elmosolyodott. – ti lehetnétek az új egyház első szentjei... 
Lesliere néztem, a bennem támadt rémületet láttam az ő szemében is. 
Kivette az öreg kezéből az izzó fadarabot, és a kézirat sarkaihoz érintette. A gally parazsa hirtelen vakító fehér nap-virággá nyílt, elejtettük a kéziratot, lángolva hullt a földre. Pár pillanatig égett még, aztán hamuvá szürkült. 
Az öregember megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Áldott nap ez a mai! Milyen ritkán is adódik alkalom, hogy megmentsük a világot egy új vallástól! 
Aztán reménykedő mosollyal a feleségemre nézett. – Most megmentettük, ugye? 
Domi visszamosolygott rá. – Megmentettük, Jean-Paul Le Clerc. Egyetlen hang nincs a történelemben a laphívőkről vagy a háborújukról. 

 

 

A fenti sorok Richard Bach - Minden és mindenki egy - című könyvéből való idézet.