Változnak az idők.

2014.05.09 18:54

A változást a mindennapokban magunkon érezzük, nincs az életnek olyan területe, ahol ne figyelhetnénk meg ezt az őrült gyors változást. Megállíthatatlanul robogunk az ismeretlen jövő felé.

 

Nemrégen arról írtam, hogy miért ne építsünk közösséget, a gátló, akadályozó tényezőkről. Azóta életbe lépett a földtörvény, a mi gazdaságunk és lehetőségeink pedig tovább nőttek. 2014 a változás éve. Mi azt figyeljük, mit hoz ez a változás. A változás legtöbbször jó, valamiképpen egy továbblépés, fejlődés.

A napokban feltettem egy kérdést több virtuális közösségben, ebből ez egyik csoportban közel kilencszáz hozzászólás érkezett. 

Kételkedők, kétkedők, megkeseredett emberek rosszindulatú megjegyzései, álmodozók, reménykedők, hittel élők bíztatásai. Számtalan kérdés felvetődött, melyekre válaszokat kellett keresnünk. A válaszokból pedig lassan összeállt egy bizakodó kép a változásra, továbbfejlődésre.

 

 

Közösség építése – újratöltve.

A jelenlegi közösségek többnyire úgy alakulnak ki, hogy az emberek ingatlant vesznek, földet vásárolnak. Különös szemlélet ez, hiszen a birtoklás, a szerzés, már eleve nem egy pozitív példa. A Jóisten nem azért teremtette a földet, hogy adjuk - vegyük és élősködjünk rajta. Ebből a birtoklási szemléletből aztán csak kényszer szülte helyzetek alakulnak, amelyek még eredményesek is lehetnek. A szomszédinkkal baráti jó viszonyt alakíthatunk ki, lehet közös vallási felekezet is összetartó erő, vagy a hasonló értékrend.

Olyan alakuló közösségek is vannak, ahol egy ember, vagy család szerez nagy tulajdont, mely köré közösséget szeretne építeni. Ezek a közösségek lassan alakulnak. Egyrészt válogatni kell az embereket, hogy hasonló értéktrend köré szerveződjenek, másrészt a tulajdonlás rendszere nem mindig tisztázott, vagy a mai kor emberének nehezen elfogadható. Legtöbbször leszektázzák az így alakuló csoportot, vagy leföldesurazzák a vezetőt.

 

Megtapasztaljuk, hogy ha túl tudunk lépni a birtoklási kényszeren, akkor az életünk minőségében megváltozik. 

Miért ne lehetne ugyanígy egy közösségben? Kicsit utópisztikus gondolat, de ne feledjük, a cél a túlélés. Túlélni pedig csoportban sokkal magasabb szinten lehet, mint egyénként, vagy családban. A minta adott a régi időkből, nem kell messzire menni. A közösség az egyén számára biztonságot, szabadságot teremthet.

 

"Cserháti szabadok"

 

 

Milyen biztonságot?

Egy közösségnek, és főleg a vezetőjének felelősséget kell vállalnia minden egyes tagjáért, valamint meg kell védenie minden egyes tagját. 

Ezt a témát aztán számtalan területen boncolgathatjuk, az élet naponta ír új fejezeteket, teremt új helyzeteket.

A közösségnek gondoskodnia kell az egyén megélhetéséről, boldogulásáról, fejlődéséről. Ha beteg, akkor a felépüléséről, a boldog gyermekkorról és a nyugodt öregkorról.

 

 

Milyen szabadságot?

A szabadság sokak számára azt jelenti, hogy nincsenek korlátok. Korlátok pedig vannak, mert a Jóisten a teremtéskor Rend-et teremtett. 

Ebben a rendben, rendszerben viszont benne foglaltatik a boldog, teljes élet lehetősége. Az egyén szeretetben, békességben élhet családjával. Biztonságban tudhatja szeretteit és jövőjüket. Kiteljesedhet egy általa választott hivatásban, szakmában, nem robotként élve meg a napi munkát, hanem teremtésként, alkotásként. Hódolhat kedvteléseinek, vagy egyszerűen csak pihenhet.

 

 

Milyen közösséget?

Még mindig azt mondom: természetszerűt.

Amikor elképzeléseimet vázolom, sokan azt mondják, ez olyan, mint az amishok, vagy valami szekta, sokan a székely rendtartáshoz hasonlítják. Szerintem nem kell mindig mindent hasonlítgatunk ahhoz, hogy véleményt alkossunk, sokkal jobb, ha megéljük. Nincs semmi bajom az amishokkal, sem a székelyekkel - magyar vagyok. A de kötőszót szándékosan kihagytam. A székely rendtartás számtalanszor hivatkozik és példaként felhozza a japán szamuráj társadalmi rendszert. Ez hozzám igen közel áll, hiszen életem nagy részét a budo tanulmányozásának és megélésének szenteltem.

A szamuráj számomra nem más, mint „szolgálattevő”. Egy olyan alkotó, teremtő, harcos létet élő, aki egy nemesebb cél, vagy kitűzött feladat elérése érdekében „szolgál”. Szolgálatot tesz, hogy ezek a dolgok teljesüljenek. Ilyen „hétköznapi szamurájok” napjainkban az orvosok, betegápolók, vagy a tűzoltók. De a legnagyobb szamuráj, akit életemben ismertem, az Daragó nagymamám volt. Az ő élete, „szolgálattevése” példaértékű volt számomra.

Tehát az általam elképzelt közösségnek ilyen hétköznapi szamurájokra van szüksége.

A „szolgálatot” sokan összetévesztik egyfajta szolgasággal, valami kényszerült kiszolgáltatott helyzettel. Szó sincs ilyesmiről! Gondoljunk csak az édesanyák szolgálatára, vagy a szerzetesekre, Isten szolgáira. Legyünk hát mindannyian szamurájok, vagy ha jobban tetszik: „Isten szolgái”.

 

Magamura.

 

 

Új közösségek.

Az alábbiakban azt szeretném boncolgatni, illetve a felmerülő kérdésekre válaszokat keresni, hogy hogyan működhet egy olyan közösség ahol:

- egy már működő kis közösség fogad be embereket (nem „bevásárlásról" van szó)

- ez a közösség már jórészt önfenntartó és szükségletein túl termel

- a befogadott emberek munkájával, tudásával épül, gyarapodik a közösség

- ezt a gyarapodást a közösség először a befogadással viszonozza

- a közösség felelősséget vállal a befogadott egyén(ek) iránt

- a közösség gondoskodik az egyén biztonságáról, egyéni fejlődéséről, gyarapodásáról

 

 

Hogyan?

A válaszokat keresve arra jutottunk, hogy minden helyzet egyedi.

Mégis ki kellett dolgoznunk három alapvető mintát, melyre példaként tekinthetünk. Szinte bizonyos, hogy egyetlen alkalommal sem fog betű szerint megvalósulni egy-egy ilyen minta, de az elképzelést és a hozzáállást jól tükrözi.

 

 

Egy.

A „tanuló” szakaszba érkező ember kiköltözik a közösséghez. A közösség gondoskodik az ellátásáról, a közösség eszközeit, felszerelését használja. Belekóstol, majd beleszokik az életritmusba, megkeresi benne a helyét, feladatokat kap. A gazdaság nagy részét át kell látnia, belekóstolnia, különböző dolgokat kipróbálnia. A közösség biztosítja a szállást, a tisztálkodási, mosási lehetőséget, a teljes ellátást, pihenőidőt, „szabadságot”.

A közösség tagjai minden délben együtt étkeznek. A reggeli és vacsora lehet különálló, a napi feladatok és tevékenység szerint, például fejéshez, vagy gyermekekhez igazodva.

Részt vesz az ünnepeken és közösségi programokban.

Körülbelül fél-egy év után a tapasztaltakat átbeszélik. Ekkor kerül végleges döntésre a befogadás, ottmaradás. Eddigre kialakul, hogy az egyén miben jeleskedik, mi az, ami érdekli, amit szívesen és jól végez. Amennyiben van olyan, amit tanulni szeretne, és az a közösség érdekeit is szolgálja, a közösség támogatja a tanulásban.

A támogatás elsősorban időt és lehetőséget jelent, de a közösség gondoskodhat a tandíjról, eszközökről, egyebekről. Az egyén még mindig a közösségben, közösségért dolgozik, de saját fejlődése is támogatást nyer - az idő folyamán egyre nagyobb mértékben. Már egyre inkább a választott mesterségében, hivatásában tevékenykedik. Az ebből szerzett javak és gyarapodás teljes egészében az övé.

Ezzel párhuzamosan, tehát ez első fél-egy év után a közösség kijelöli a letelepedő életterét. Itt elsősorban a saját otthon megteremtése a cél. Ennek megépülése az elkövetkező egy év alatt meg kell, hogy történjen. Nem kell nagy dologra gondolni, ez lehet egy egyszerű földház, házikó. A kényelme is folyamatosan fejlődik, és ha a család növekedésére lehet számítani, akkor úgy kell építeni, hogy bővíthető legyen.

Az elkövetkező időben az egyén tanulása, fejlődése a közösség hasznára is kell, hogy váljék. Nem lehet mindenki méhész, vagy gyógyító, az állatok tartása, vagy bármilyen mesterség űzése építőleg kell hasson, és nem rivalizálásként. Jó, ha a tevékenység beilleszkedik az egész közösség életvitelébe. Egy fazekas, ha nem tudja eladni a „cserepeit”, akkor a közösség majd megtölti keresett termékekkel és együtt adják el azokat.

 

Körülbelül a harmadik év végére alakul ki az egyén önálló élettere és életvitele, mely természetesen illeszkedik az egészhez.

Ennek kialakulásával nem szűnnek meg bizonyos kötelezettségek. Kialakulhat úgynevezett „közmunka”, például a közös aratás, vagy szüret, de ez mindössze pár nap az egész évet tekintve. Ekkor állítódnak elő olyan javak, mint a gabona, ami az egész közösség éves szükségletét fedezi. Ha az egyén a saját mesterségéből származó jövedelemmel ki is tudná váltani, azaz megvehetné a gabonát, akkor is köteles a többség érdekében eljárni.

Ezek mellett minden közösségi tagnak kötelessége a „harcászatot” és a „katasztrófa-elhárítást” gyakorolni. A harcászat rendszeres képzésből, és közös gyakorlásból áll. A vészhelyzetek gyakorlásán túl az egyén fizikai, szellemi erőnlétét ápolja, segít az egészségmegőrzésben. A katasztrófaelhárítás különböző vészhelyzetek esetén való tevékenységet jelent. Főként a tűzoltásra, de egyéb dolgokra is kiterjedhet, például kútból mentés, kidőlt fa eltakarítása, szakadékból mentés, stb. Mindkét feladatkörben az egyéneknek különböző, illetve különleges szerepük is lehet a hatékonyság végett. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy egy gyógyítónak, tanítónak nem feltétlenül kell a harcászatban élen járni, az ő személyük másban jelent értéket.

 

 

Kettő.

Abban az esetben, ha a közösségbe érkező személy már valaminek a mestere, mesterember, gyógyító, stb, akkor az előzőektől jelentősen el lehet térni. Az ilyen ember első fél-egy éve szinte ugyan az. A mesterségben, hivatásban való tanulási, fejlődési szakaszt viszont már „megfizette”, tudást hozott, így a közösség a letelepedés menetében erőteljesebben segítheti.

Az előző szakasz végén taglalt közösségi szerepek, - közmunka, harcászat, katasztrófa gyakorlat, - reá is vonatkoznak.

 

 

Három.

A közösségbe érkezhetnek olyan emberek, akik nem választanak maguknak külön hivatást. Időnként szükségét érzik, hogy egy tapasztaltabb ember tanácsára támaszkodjanak, vagy az hozza meg a döntéseket, vállaljon felelőséget. Ezek az emberek ugyan úgy haladnak, mint az első esetben felvázolt példa. Ők az egyéni fejlődésüket gyakorlat útján érik el, a közösségben dolgozva. Ha nem is tanulnak külön mesterséget, a tapasztalatuk egyre nagyobb lesz egy átfogó területen, illetve egyes dolgokban jeleskedhetnek rátermettségükkel és hozzáállásukkal. Mivel ők a közösségben, közösségért vélhetően többet dolgoznak, az egyéni gyarapodásukat a közösség biztosítja. Ennek figyelemmel kísérése főként a vezető felelőssége.

 

Nem gésa, szamuráj.

 

Hogyan lesz a magántulajdonból köztulajdon és újra magántulajdon?

Nehezen, vagy méginkább sehogy.

Először is el kell felejteni, hogy birtokoljuk a földet. A Jóistentől kapott ajándék a föld ahol élhetünk, melyen jó gazdaként kell élnünk és jövőt teremtenünk.

A jelenlegi társadalmi rendszerek és jogszabályok azonban próbálják átírni a Jóisten törvényeit. 

Nem mennék bele jogi megoldásokba, mert belegabalyodok! Olyan, mint amikor kúrákal próbálok meggyógyulni, ahelyett, hogy ne akarnék beteg lenni. Talán mégis megnyugtató válasz lehet, ha azt mondom, hogy a sajátját beáldozó tulajdonost kárpótólni kell. Akár úgy, hogy a közösség vállalja, hogy a számára ezt a részt kifizeti. Mondok rá egy példát:

Egy nagyobb terület tulajdonosa felajánl a közösségnek, a betelepedő számára fél hektárt. Megállapítják, hogy ennek piaci értéke 150-500 ezer forint. A közösség kötelezettséget vállal ennek megfizetésére. De ezt az összeget "fel is írhatjuk, kéménybe, korommal", tehát tudjuk, hogy a felajánlónak a közösség ilyen nagyságrenddel tartozik. A tartozás akár évek múlva is kerülhet kiegyenlítésre. Persze egy jól működő közösségben, de mással nem is számolunk.

 

Előfordulhat, hogy a "betelepülőnek" valamiért el kell költöznie. Bármi történhet, családi dolgok, öröködés, válás, stb. Amennyiben valami okból a "betelepülő" elhagyná a közösséget, úgy a terület, az ingatlan vissza kell szálljon a közösségre. 

Ennek mikéntje és a kárpótlás, "vételár" az elköltöző részére, még külön kidolgozást igényel.

 

Döntés és felelősségvállalás.

A vázlatban végig hivatkoztam egy vezetőre, elöljáróra. Ki legyen az, hogyan is van ez? Akkor mégiscsak hűbéri rendszer? 

A demokrácia alapú közösségépítést meghagynám másoknak, jelenleg maradjunk a természetszerű hierarchikus, de nem elnyomó rendszernél. 

Létezhet?

Hát persze, gondoljunk csak egy boldog családra!

 

A mai világban azt sugallják, hogy döntsünk önállóan, szabadon, miközben igyekeznek irányítani, befolyásolni minket. A döntésekkel legtöbbször nem párosul annak felelősségvállalása sem.

Szerintem olyan ember hozzon döntést, aki vállalja annak felelősségét!

Jómagam mindig örültem, ha döntéseim előtt ki tudtam kérni egy bölcs, tapasztalt ember tanácsát. A közösségben a döntéseket ezen tapasztalt emberek tanácsai alapján kell meghozni, figyelembe véve egyes esetekben a jártasságot. Kell egy elöljáró, akit a közösség legalább négyötödös többséggel választ. Az elöljáró feladata a döntéshozatal. A döntéshozatal történhet a többség javaslatára vagy ellenére, de minden esetben az elöljáró felelőssége! A döntésért minden esetben az elöljáró felel. Olyan mértékig, hogyha hibás döntést hoz, akkor annak következményeit vállalnia kell. A felelősség részben csökkenthető, ha az elöljárót tévesen informálták, illetve szándékosan gátolták, hogy a döntést sikerre vigye.

Na de ez már egy másik fejezet…

 

A fentiekre számtalan működő példa volt a múltban, miért ne működhetne a jelenben. Hagyjuk a szélsőségeket, ne szektázzunk és szamurájkodjunk, csak gondoljunk a két generációval ezelőtti falusi életformára. A jelenlegi globalizált társadalmi rendszereknek nem érdeke ilyen működő önfenntartó közösségek működése, hiszen legkevésbé van rájuk hatással és legfőképpen semmilyen profitja nem származik belőle.

Hiszem, hogy hasonló minták kialakulnak és kifejlődnek a jövőben, magjuk a jelenben már el van vetve.

 

 

Áldás!

 

 

 

- Katsumoto -