Megint egy hosszú nap...

2014.05.10 15:20

Ülünk a konyhában a kedvesemmel, késői vacsoránkat fogyasztva. Ránézek a sparheltra, ami a konyha szíve most már. Nem volt mindég így, mikor megszereztem, két-három évet a tyúkokkal töltött, kint az ólban, mert hát ezt nem lehet behozni ám! Nem fér hova! 

Közben építettünk egy nagy házat, aminek a nappaliába terveztünk egy cserépkályhát, vagy egy kemencét....mindegy melyiket, mert mindkettő tetszik és romantikus is.  A helye az meg volt, de nem volt, aki megcsinálja. 

Egy őszi napon gondoltam egyet, és felhoztam a teraszra, letakarítottuk, és betettem a kemence helyére, dísznek. egy pár nap múlva kerítettem hozzá füstcsövet, és összekötöttem a kéménnyel, begyújtottam bele. Csak azért, hogy melegebb legyen a gyerekeknek fürdéskor. 

A kazánba ekkor még nem volt érdemes begyújtani, de a sparhelt ontotta a meleget, már szinte begyújtáskor. Fürdés után mindenki megállt előtte egy kicsit. Aztán rákerült a teavíz, utána már reggel is begyújtottuk, megsült rajta a tojás, a pirítós, lefőtt a kávé. Esténként a disznóknak forraltunk vizet rajta a darához. 

 

 

És beütött a baj! Elromlott az elektromos sütőnk! A feleségem tartva attól, hogy a téli tüzelőt fogja gyarapítani az elszenesedett sütemény, kipróbálta, milyen benne sütni. Jó volt! Ráérzett, hogyan tüzeljen benne, amikor piskóta, hogyan, amikor hús sül benne. 

Aztán közölte, neki nem kell a gáztűzhely sem (ennek alapból rossz volt a sütője). Az egész vasárnapi menü rá- és belefért egyszerre. Váltogatja a főzés intenzitását azzal, mikor, hová tolja az edényt a platnin. Még a zepter is elmuzsikál rajta szépen! Szóval ülünk a konyhában a feleségemmel, és vacsorázunk. Rá néz ő is a sparheltra, és ezt mondja: Úgy szeretem! Aztán rám néz, és tudja, hogy végiggondoltam a sparheltunk történetét a tyúkóltól, eddig a mondatáig. Aztán megkérdezi: Ugye milyen sokat változik a világ? 

 

 

- Czudar -