Közösség építése

2014.04.07 16:52

 

Jelen írásom sokakat fájdalmasan érinthet. Nem célom senkit megbántani, sem vitatkozni a témában, csak a saját tapasztalataimból eredő gondolataimat írom meg. A lila felhőkből a földre szállva, két lábbal a földön állva.

 

A „vidéken újrakezdők”, az elindulók, gazdálkodók, szinte mind egy romantikus ideával kezdik: egy jó közösséghez csatlakozni, tartozni, egymást segítve egyenjogúan, harmonikusan élni. Ráadásul önfenntartó közösségben gondolkodnak, bár a többségnek csupán homályos elképzelései vannak az önfenntartásról, legtöbbször csak annyi, hogy ne legyenek csekkjeink.

 

Közösségépítés.

Talán ez a legnagyobb csapda, az erre fordított energia pedig legtöbbször teljesen veszendőbe megy. 

Nem sorolom az elmúlt évek számtalan próbálkozását és kudarcát, inkább levonva a tanulságot a miérteket próbáljuk összefoglalni. Ebből talán még közösség is lehet. Nem véletlen, hogy az országban talán két önfenntartónak mondható közösség van. Ebből az egyik naponta megküzd a problémáival, a másik pedig nagyon erős vallási alapokon nyugszik. Ez utóbbi számomra nem önfenntartó, mivel pályázati pénzeket, adók 1%-át, állami és külföldi támogatásokat használ fel. Ugyanakkor erős közösség, túlélési képességük magas, még a támogatások nélkül is.

 

 

KÉRDÉSEK.

 

Miért akarunk közösséget építeni, közösséghez tartozni?

Talán azért, mert ez egy alapvető ösztön.

Bár a romantikusabb lelkűek úgy gondolják, azért vagyunk e földön, hogy boldogok legyünk, valójában van egy elsődleges parancs, ami mindent felül ír, ez a túlélés. Ez az Élet parancsa. Minden csak ez után következik.

 

A túlélés több szinten lehetséges, első az egyén, majd a párkapcsolat, a család, rokonság, csoport, nemzet, és így tovább. Géczy Gábor nagyon jól kifejti a csoportban való túlélés szükségességét, így ezt nem boncolgatnám, legtöbben ismerjük.

 

 

Miért nincs közösségünk?

Miért nincs párkapcsolatunk, gyermekünk, családunk? Jó kérdés.

Az elsődleges közösségünk ugyanis a család lenne, de ez alapjaiban szűnik meg. Ha születik is gyermek, már nincsenek nagyszülők, és a jelenlegi oktatási rendszer gondoskodik róla, hogy a gyermek olyan nevelést kapjon, ami teljes agymosás. Lényegében több program egyidejű futtatásával elérték, hogy mára a két generációval ezelőtti 4-5 gyermekes családmodell teljesen eltűnt.

 

Akkoriban még nagycsaládokban éltünk, kiterjedt rokonsággal. Vidéken ennek még a kommunizmus sem ártott sokat, de a sztálinista panel-program már alapvetően azt célozta, hogy határoljuk el az embereket egymástól. A betonkalitkák, közösségi terek nélkül, mint a nyúlketrecek. Még a szaporodást is erőteljesen szabályozta, egy ilyen panelben már nem élt együtt több generáció, vagy négy-öt testvér. Az Állam a lakótelepek (nyúlketrecek), óvodák építésével szépen szabályozta a közösségi életünket, melynek alapfoka a család. 

A jelenlegi kapitalista rendszerek rájöttek, micsoda lehetőségek vannak ebben, így ismét van panel-program. Felújítjuk, korszerűsítjük az élet- és családellenes dobozokat.

 

Nem kellene közösséget építenünk, ha családban élnénk, kiterjedt rokonsággal!!

Gyermekeink keresztszülei, mi magunk, mint keresztszülők, nagybácsik, nagynénik, unokák, nagypapák, nagymamák. Ezek adják a természetes közösséget.

 

 

Hogyan építsünk közösséget?

A levelezőlistánkon már jól kiveséztük ezt a témát. Röviden azt mondanám: sehogy!

Hosszabban pedig azt, hogy ne építsünk közösséget. A közösségnek magától kellene alakulnia, mint ahogyan a gyermek nemzése sem csak a szülők vágyán, de a Jóisten akaratán is múlik.

Az előző bekezdésben már említettem, hogy számtalan olyam program fut, ami a közösségek  természetes kialakulását, épülést akadályozza. Az emberek többsége gyakorlatilag párt sem talál, gyermeket sem tud vállalni, a kollégákkal se nagyon jön ki, igazi barátja is kevés akad. A saját családjával sem szoros a kapcsolata. Így aztán persze hogy nem épülnek közösségek, illetve a jó kezdeményezések is elhalnak.

 

Akkor mégis hogyan?

Még mindig azt mondom, hogy természetesen. Például nagyon jó természetes építőelem a szükség. Ez nem hangzik túl magasröptűnek, ugyanakkor igaz. A szükség nagyon jó kovácsoló elem. Mint ahogyan a vallási, erkölcsi, értékrendi azonosság is.

 

 

Milyen közösséget építsünk?

Úgy értem: milyen alapokra? Mert minden építkezést jól meg kell alapozni.

A demokráciát el lehet felejteni. Így az egyenlőséget, egyenrangúságot is. Az ilyen próbálkozások sorra kudarcba fognak fulladni. Ha megnézzük a természetes mintát, akkor azt látjuk, nincs demokrácia. Egy hagyományos családban van családfő, vannak nagyszülők, testvérek, gyermekek. Még a testvérek sem egyenlők. Ki ebben, ki abban jó, tehetsége szerint. Egy biztos, a család egyetlen tagja sem haszontalan, egyiket sem veti ki magából, mindannyiuknak megvan a helye és szerepe, és mindenki boldogan élhet ebben a "szerepben".

A székely rendtartás szerint nem egyenlően örökölnek a gyermekek, de mi a római jogrendszer szerint élünk. Mindenkinek azonos jogai vannak, a léhűtő, semmirekellő, életképtelen egyedet nem veti ki a társadalom, pedig így esélye lenne a változásra. Hatalmas erőfeszítésekkel gondoskodunk a közösség haszontalan, élősködő egyedeiről. Ezzel aztán el is telik az életünk.

 

Ha elfelejtjük az egyenlősdit, akkor van esélyünk, hogy megtaláljuk a közösségben a szerepünket, melyben boldogan kiteljesedhetünk.

Engem mindig boldoggá tett, hogy van apám, vannak nagybátyáim, később a tanítóim, vagy egy idősebb ember, akinek útmutatását követhetem.

Régen természetesen működtek ezek a dolgok, a székely rendtartás számomra az egyik legjobb példa. Ma már elég nehéz dolgunk van, amikor a társadalom álértelmiségi réteget nevel a cselédekből.

 

 

Mi a baj a cselédséggel?

Leginkább az, hogy nincsenek. Illetve, hogy értelmiséginek, vagy vezetőnek hiszik magukat, ugyanakkor rabszolgák egy felülről vezérelt társadalomban. A cseléd szabad ember volt, a rabszolga nem az. Főleg, ha tudomása sincs önnön rabszolgaságáról.

 

Daragó Nagymamám cseléd volt. 13 évesen állt munkába, majd a cselédkönyve szerint a harmadik helyen megtalálta számítását, vagy jó gazdáját, és onnantól minden évben ott szolgált tovább. A Gazda is biztosan elégedett volt és megbecsülte munkájában, legalábbis a régi iratok szerint. Addig szolgált, míg férjhez nem ment, majd otthon látta el a házkörüli, gazdasági teendőket. Szült és felnevelt öt gyermeket. Két világháborút megélt és két unokáról is gondoskodott.

Emlékeim szerint jókedvűen dudorászott a konyhában. Sosem panaszkodott, hosszú életet élt.

 

Másik ágon lévő Nagyapám egyszerű kosárfonó volt, de Édesapám - igen tehetséges lévén - már gépészmérnökként végzett. Mert ekkoriban is volt lehetősége a tehetségnek kiemelkednie. Nekem is a mérnök életet szánták és mindaddig, amíg ettől meg nem szabadultam, egész boldogtalan életem volt. Miután a saját, tehetségemhez mért életemet élhettem, nagyszerű pályát futottam be és boldog vagyok a mai napig.

 

 

A kommunizmus alatt (előtt-után) a régi természetes rendszereket és „kasztokat” eltörölték. A legtehetségtelenebb emberekből lettek vezetők. Emlékszem, hogy két „értelmiségi” szülővel meglehetősen hátrányos helyzetűnek számítottam, a munkás vagy paraszt gyermekekkel szemben. A rendszer ismételt átalakulása után bebizonyosodott, hogy az egyenlőségesdi nem működik. Az egykor szétdarabolt grófi, főúri földeket az irányításhoz szokott cselédség nem tudta kezelni. Míg a TSZ-ek, állami gazdaságok ideje alatt irányították őket, a demokrácia fene nagy szabadságával már nem tudnak mit kezdeni. Nincs, aki megmondja, mit csináljanak!

Kevés kivétellel eladják földjeiket és lassan visszaalakulnak a „grófsági” táblák. A cseléd viszont mára teljesen elszokott a munkától, így irányítás alatt sincs sok köszönet a munkájában. Legtöbbször a kocsmában ül, vagy sokadik egyetemi diplomáját szerzi meg, egy szöget viszont egyik sem képes beverni.

 

Ki dönti el, hogy urak vagyunk-e, vagy cselédek?

A Jóisten, aki valamilyen tehetséggel megáld minket. Ha azzal áld meg, hogy asztalosok legyünk, akkor legyünk asztalosok. Mert igen nagy szükség lenne jó asztalosokra. Régen pár - szelekcióval kiválasztott - vezető volt. "Elöljárók", akik elöl jártak a példával, "tehetősek", akik tehettek a közösségért. Ma meg mindenki vezetni, irányítani akar, ezt sugallja minden; legyünk vezetők, vegyük kezünkbe az életünket, de közben észre sem vesszük, hogy cselédek sem vagyunk, csak rabszolgák! Erről szól a demokrácia: döntsünk közösen!

NEM!

Döntsön a Jóisten, döntsenek a vének, a tapasztaltak, a bölcsek. Irányítsanak a rátermettek!

 

A fenti sorok kicsit félresiklásnak tűnnek az eredeti témához képest, pedig nem az.

Ha közösséget szeretnénk, akkor az a legfontosabb, hogy tisztázzuk a közösség tagjainak szerepét és egyúttal a magunk szerepét. Kik vagyunk, mire születtünk? Mivel tudunk hasznos tagjai lenni egy közösségnek?

Ugyanis egy épülő közösség legnagyobb hibája az „egyenlősdi”. Aztán meg mindenki vezetni akar, dolgozni meg senki. Legtöbbször sok okoskodás megy, de senki nincs, aki megfogná, vagy megmutatná: „Így-e!”

 

Kikből épül fel a közösség?

Ha közösségszervező oldalakat nézünk, akkor azt látjuk, hogy többségében városi, értelmiségi emberekből. Van itt minden kérem szépen!

Hostess, tolmács, rendszertechnikus, reklámszakember, eladó, portás, biztonsági őr, filozófus, egyetemi tanár, manager, számítástechnikus.

Na ebből nehezen épül közösség, főleg nem önfenntartó. A közösségnek ugyanis földművesekre, állattartó gazdákra, pásztorokra, kézművesekre van szüksége. Esetleg tanítóra, gyógyítóra, később lelki pásztorra. Ezért meg kell vizsgálnunk magunkat, hogy mire vagyunk alkalmasak és ehhez általában semmi köze a végzettségnek. Közösség csak úgy fog épülni, ha megtaláljuk benne a helyünket és abban ki is tudunk teljesedni, hogy hasznos tagjává legyünk.

 

 

Miből épül fel egy közösség?

Jó esetben hitből, de még az sem baj, ha valami vallási hovatartozás tartja össze. Akkor már van valami alap. Persze a vasalt beton és a sárba dobált kő között nagy a különbség, de ha ez sincs, akkor az első ár elmossa.

Az sem baj, ha az alapkő a szükség. Mert ekkor már legalább felébredtünk és megértjük a túlélés parancsát. Szükségből pedig még nagy dolgokat is lehet építeni.

A vallás és a szükség mellett szintén jó alapkő az azonos értékrend. Bár ezt jó tisztázni és mint a vallási útmutatásokat kifüggeszteni egy keretbe, vagy ráhímezni egy terítőre, mert bizony hamar elkanyarodunk tőlük.

 

Akár ezt: "önfenntartás" vagy "kereszténység".

Ha nyitunk egy fészbuk csoportot, hamar több ezres tagságot számlálhatunk. Erre azonban nem építkezhetünk. Ugyanis ez nem azonos értékrend, maximum azonos érdeklődés. A kettőt sokan összekeverik, ez sajnos rögtön meg is látszik.

 

Végezetül nem tudok biztatót írni, de talán nem is szükséges.

Bízom az isteni gondviselésben, hogy a Teremtő jól elrendezte a dolgokat. 

Akiben nincs megfelelő túlélési ösztön és nem képes beilleszkedni egy közösségbe, arról nincs mit mondanom. Meglehet, sokan "mennek a levesbe", ahogy Szubotáj mondaná.

 

 

Áldás!

 

 

- Katsumoto -