Életet adni.

2014.02.22 08:36

 

Új tanítványunk van, Georgina személyében. Ma hármasban maradtunk itthon, az Uram és Peti bementek a városba, én pedig gyermekkel és Ginával maradtam itthon az állatokkal. Talpraesett lány, hamar megtalálta köztünk a helyét. 

A lovak uzsonnáját osztotta épp, majd fölment megnézni a reggel született három kisbárányt, hogy minden rendben-e velük, szopnak-e rendesen, valamint hogy az anyák előtt van-e elegendő takarmány és víz. Ekkor szólt be nekem rádión (milyen hasznos is a rádió), hogy úgy tűnik, megint vajúdik egy anyabirka, de kicsit furcsán fekszik, egyik lába az égnek.

„Hajajj” - gondoltam magamban, és azonnal ugrottam a gumicsizmámba. Nem sokszor fordul ilyesmi elő, de annak általában elhullás a vége. Szerencsés esetben csak a bárány megy rá, és az anya megmarad - ahogy történt egy esetben tavaly.

 

A birkaakolban a vártnál is rosszabb látvány fogadott. Hatalmas kisbárány patái lógtak ki az anyából, aki kimerülten feküdt a szalmában, ereje fogytán. Biztos voltam benne, hogy későn értem oda, és már csak az érdekelt, hogy az anyának minél kevesebb fájdalmat okozva kiszedjem a kicsinyét. Meghúztam a kis patákat, de hiába, a hatalmas fej nem jött. Ekkor az anyaállat megérezte, hogy segíteni próbálok, és utolsó erejével nyomott egy nagyot, és ekkor húztam én is a patákat, és már kinn is volt a kis buksi, a nyelve kilógott a szájából, látszólag élettelen volt a kicsi jószág.

Burokban született, születése közben én téptem föl a magzatburkot, hátha így kap levegőt. Könnyedén világra segítettem a többi részét, sirattam magamban a gyönyörű bárányt, és gyorsan elrebegtem egy imát az anyukáért.

 

Hirtelen ötlettől vezérelve fölemeltem a jószágot, letöröltem a fejéről a csatakot és az orrán át fújtam neki levegőt. Ekkor megmozdulni láttam. Azt hittem, a szemem káprázik, és megismételtem még egyszer. Ekkor már hangot is hallottam, egy kis prüszkölésre emlékeztetőt. Fújtam ismét, és egy nagy prüszköléssel tudatta velem a kisbárány, hogy igenis él, és 10 perc múlva már a négy lábán állva kereste anyja csecseit. Csodálatos érzés volt.

 

Két naposan, erősen, egészségesen.

 

Az anya viszont aggasztott. Félig jött csak ki a méhlepény, és hiába próbáltam segíteni neki, nem jött tovább. Nem akartam erőltetni, s mivel ekkorra már Gina előkerítette a telefonomat, fölhívtam a sokat emlegetett helyi juhászt, hátha mond valami okosat. 

Annyit sikerült megtudnom, hogy föl kell állítani az anyát, hogy a méhe ki ne essen, vagy ha kiesett, akkor mossam le, tegyem vissza, majd varrjam össze a péráját. Hirtelen elbizonytalanodtam. A méhlepény nem úgy nézett ki, mint ahogyan szokott, az anya pedig alig élt, nemhogy fölálljon. Sikerült meggyőznöm magamat, hogy minden bizonnyal kiesett a méhe (mivel még sosem láttam kiesett méhet, nem tudtam biztosan diagnosztizálni), és feltárcsáztam az állatorvost. Biztosított róla, hogy azonnal indul, és bejön, hogy meglássuk, mit tehetünk. 

Nekem csak az számított, hogy életben maradjon az anya, s legyen, aki ezt a csodálatos kis bárányt fölneveli, és még számos másiknak ad majd életet itt nálunk. Az állatorvos megállapította, hogy szerencsére ez nem a méhe, hanem a csarnokvíz nem ürült ki a méhlepényből, és ezért néz ki rendellenesen. Így minden rendben volt. Az anyát sikerült lábra állítani, és átvittük őt a többi anyukához lábadozni. Mikor legközelebb néztem rájuk, a kicsi már farkát gyors ütemben csóválva szopizott.

 

Hatalmas bárány az anyához képest.

 

Köszönöm Istenem az életet, köszönöm a tanítást, köszönöm a csodát.

 

Áldás!

 

 

 

- Dominika tollából -