Az "elengedésről"

2016.02.09 17:51

Engedd el... - Mást se hallok.

Nem lehetne inkább azt: "Küzdj érte!"

 

Megfogadtam, hogy a hétre befejeztem a bölcselkedést, de úgy tűnik nem lehet. Jön fel belőlem, mint a romlott parizer.

Kicsit olyan is az íze, savanykás, keserű. Mint amikor próbálod visszatartani, elindul és visszanyeled... De aztán mégis kijön. 

Hát íme:

 

Engedjük el.

Mindent. A ragaszkodást, a vágyat, a fájdalmat... Mert úgy jó... Divat lett "elengedni". Értem én a lényegét. Olvastam, tapasztaltam kicsit megvilágosodtam. Na nem nagyon, óvatosan azzal a felemelkedéssel, még a végén megbüntetnek jogtalan légtérhasználatért!!

 

Engedjem el...

Hát rám férne. Gyermekkori lelki sebeim, összetört szerelmek, fájdalmas emlékek. Újra és újra lomtalanítok, tíz körömmel kaparom össze lélekrészeim és az ittmaradottakat, mint betokozódott tüskéket próbálom kihúzni. 

Elengedés... Igen tudom.

De nem lehetne inkább egy kicsit küzdeni? 

Érte. Értünk. Magamért. Vagy valami nemesebb eszméért, mondjuk a boldog szabad életért...K

Ki a fene találta ki ezt az elengedést? És mikor lett ekkora divat? Hát nem b...meg! Nem engedek el mindent!

 

 

Biztos a libsik agyalták ki ezt is...

Engedd el!

Kend be jól vazelinnal és húzd szét! 

Fújd ki a levegőt, nem fáj...

Fáj? Engedd el...

És utánna kérdezd meg, hogy nem volt e túl szűk... 

Nem e fájt neki...

És ha igen - kérj bocsánatot!

 

Anyátok!