Áldás

2016.02.10 17:35

Áldás

Mai sétám során ezen gondolkodtam. Rég nyomta már a szívemet, most kiírom magamból...

 

Ülök az asztalnál, előttem az étel, most éppen magam vagyok... Összekulcsolom kezem, lehajtom fejem, áldást mondok. Áldást, azaz köszönetet. Mindig van miért köszönetet mondanom, az ételért, a családért, akikkel egy asztalhoz ülhetek.

 

 

Amikor valaki hozzám érkezik és asztalomnál eszik, többnyire úgy foglal helyet ahogy megszokta. Többnyire nem várja meg a többieket, míg azok kiszedik az ételt, hanem nekiesik a táplálékának. De mivel nem csak a testet kell táplálni, a lelket is, ezért mi áldást mondunk.

 

Megfogjuk egymás kezét, bal tenyér felfelé néz, jobb tenyér lefelé és a kör bezárul...

Elmondom az áldást, van hogy az ételt köszönöm meg, de köszönetet mondhatok a készítőjének, annak, aki megdolgozott ételünkért, vagy egyszerűen csak azokért az emberekért, akikkel egy asztalhoz ülhetek...

 

Nem vagyok vallásos... - mondod.

Nem baj, én sem. Nem is szeretném az asztalomhoz ültetni a vallást. A vallásról nem tudom jobban megírni a véleményem, mint Richard Bach ezen az oldalon.

 

Mi nem voltunk vallásosak, a kommunizmusban a szüleim vezető beosztásával nem is lehettünk. Apám így is majdnem pártfegyelmit kapott, mert mostohafiának templomi esküvője volt...

De az asztalhoz együtt ültünk. Nem úgy mint ma.

Ha ünnepekkor le tudsz ülni a közös asztalhoz az nagyon örvendetes...

Ha vasárnaponként egy asztalhoz tudtok ülni, az szerencsés...

Ha minden délben - az áldás...

 

Ma az emberek nem ülnek egy asztalhoz - számomra itt kezdődik a család szétesése.

Mindenki éli a saját életét a kicsi egojával, már a gyerek is.

Tudom: "Evett az iskolában. Nem szereti. Nem éhes. Az előbb evett." stb. De ez nem erről szól...

 

Nálunk mindenki asztalhoz ül. Ha nem éhes, ha böjtöl, ha éppen nem kér belőle. Akkor is oda ül és együtt vagyunk. Pár perc után, ha akar felállhat, de ez az összetartozásról szól.

 

Legtöbbször én mondom az áldást.

Többnyire elmondom az imát Öregistenhez, mert ezt nem lehet elégszer elmondani. Aztán a végén pár szóban köszönetet mondok az éppen megköszönni való dolgokért. Azért teszek, így, hogy senkit ne bántsak meg hitében, vallásában...

 

Sokszor a vendéget kérem, hogy mondjon asztali áldást.

"Nem tudok" - hangzik. Nem? Hát mondj valamit... Csak egyszerűen...

Van aki meghívja asztalunkhoz Jézust. Csodálatos! Én nem nagyon ismerem őt, de ha te igen és ilyen jó a viszonyotok, örülök, hogy őt is meghívtad. Egy jó lélekkel több.

Ha a nagy Manitout hívod, annak is örülök. Annak is, hogy ilyen jó viszonyban vagytok, és annak is, hogy megtisztel minket...

 

 

Kérlek mondj egy áldást - kérem a vendéget.

Én nem tudok - jön a válasz. Mi nem szoktunk. Nem baj, akkor tanuld meg. Mond amit gondolsz, amit érzel... Van valamiért köszönetet mondani, Mi az? Meséld el... Az lesz az áldás.

 

Nem hiszek... - mondod.

Hát látod ez baj! Sajnálom. Sajnállak. Szomorú, hogy nincs hited. Magadban és valamiben, valami nagyobban, nevezzük most Teremtőnek.

Pedig olyan "spirituális" vagy...

 

Az emberek igyekeznek mostanában "spirituálisak lenni". Nagy dolgokról álmodnak, sokszor nagy terveket dédelgetnek. "Isten bennem lakik, "teremtő lélek vagyok" és hasonlók... Van aki gyógyít, önmagát, másokat esetleg az egész földanyácskát... Olyan is van, aki már el indult a "megvilágosodás" felé...

 

Kár, hogy nem tud egy asztalhoz ülni szeretteivel és áldást mondani...

 

- Áldás -